Szerencsétlenségetekre (vagy szerencsétekre?) a misztikumról még nem hull le a lepel. A cím ugyanis annyira találó volt, hogy engem is inspirált. Nekem egy másik oldalról is kitűnt a kétarcúság, de hát ilyen egy jó Janus. A korábban kifejtett gondolatokat számtalanszor átrágtuk már kóstolókon, megfelelő bort keresve étteremben vagy estére, és most utoljára, amikor konkrétan a kínálatunkhoz vadászunk jó tételeket. Borvidékről borvidékre járva azonban van egy másik dolog is, ami zavar már egy ideje, és most jobban szemet szúrt, mint szokott.
A borvidéki központok és ún. turista központok egy nagy csapdaként működnek. Hálóhely tekintetében a csili-vili, drága luxusszállás és az alig vállalható, olcsó között szélesen szór a skála. Ugyanez elmondható a vendéglátóhelyekről, az ott tapasztalható vendéglátásról és természetesen nem utolsósorban a borokról. Egyszerű halandóként szeretnénk sokféle bort kóstolni, de nem is nagyon tudjuk, hogy mik a lehetőségek, ezért sokszor kicsit tanácstalanul, kérdéssel az arcunkon sétálgatunk az utcán. A helyiek nagyon kedvesek és segítőkészek, a csípős kolbász is hívogató. Számos lehetőség, kevés idő és azért a pénzzel sem kellene elszállni.
Na, ilyenkor alakul ki a teljes zavar és sokszor marad a biztos megoldás, megyünk a jól bejáratott nevekhez. Szép, nyugtató környezet, esetleg ehhez még lelkes és kedves személyzet is. Jól ismert borok, nem vészes árban, amit egyébként megvehettünk volna a boltban is, de itt jobban esik és tudunk róla beszélni, mert ismerjük. Van persze ritkaság is, az kicsit drágább csak, de nagyon elmondják, hogy milyen és mi nagyon érezzük azt. A konyha is remek, mindenféle gourmet étel, tökéletesen passzoló borokkal és mivel nagyon jók voltunk, lehet, lejutunk a pincébe is. Ámulatból, ámulatba esünk és talán még a borász is ott terem, aki csak nekünk, csak most mesél. Mindenki bólogat, hiszen a tények megkérdőjelezhetetlenek. Nem volt olcsó (klasszikust idézve „Libéria éves költségvetése ott lapul a zsebedben!”), de ez mellékes, hiszen az élmény az, ami megfizethetetlen, minden másra ott a Mastercard.
Ezzel a döntéssel viszont a tehetséges, feltörekvő másodvonalbeliektől vesszük el a lehetőséget, a bevételt. Ha önmagunk fejlesztési ügynökségeként szeretnénk felfedezni, boldogan mesélni, milyen jót ittunk a ’neve nem ismert’ pincében és bátran ajánlani, visszamenni máskor is, legközelebb már ismerősként, ahhoz kell valami jóféle megérzés - nem beugrani a lelkes vendéglátónak és nem foglalkozni az esetlegesen kevésbé kidolgozott külsővel.
Igazi ’tűt a szénakazalban’ játék ez, amit speciel én egyre jobban élvezek, a jelenség mégis legalább annyira zavar, mint a boltokban rosszul tárolt prémium borok problémaköre. Nem egyedül Villány gondja ez (gondoljunk csak Badacsonyra), hanem kifejezetten általános. Másrészt sokan egy ilyen túrát 1-2 alkalommal engedhetnek meg a családdal/barátokkal mondjuk 2 év alatt. Ilyenkor kísérletezgetni pedig nagy lutri. Sokat segíthet a felgyorsult digitális világ, ahol mindenki megoszt, véleményez, ajánl mindent. Rá lehet erre készülni, de ritkán szánjuk rá az időt, és akkor is nehéz megítélni a forrás hitelességét.
Mi mindig készülünk, sokszor alaposan, és még így is tévedünk. De szerencsére nektek itt vagyunk mi :D. A rutinosra bíztuk a túraszervezést, ezért egy elég pofás itinerünk lett, amiben volt minden, mint a svártliban. Ismert, de annyira mégsem felkapott név, kevésbé ismert klasszikus és új generáció is, akit már mi találtunk magunknak. Mivel nem mindenki intenzív kóstoló, ezért most is szerveztünk egy „extrát” a szűk magnak az utolsó napra (akit ISZONYATOSAN NAGY kár lett volna kihagyni), úgyhogy végül is jól sült el a móka. Ti mit gondoltok erről?
Akik folyton beledumálnak