Talán Légli Géza lehet az a borász (ha ugyan már nem az most is), aki egy újfajta sikeres üzleti modellt tud meghonosítani Magyarországon. Aki alternatívát tud felmutatni a jelenlegi két pólusú „csúnya, modern nagyüzem vs kis, családi, böcsületes kézműves borászat” sablongondolkodással szemben. A választék nála elég széles, termékei elérhetőek a nagyközönség számára, a termelt mennyiség is – hazai méretekben – elégséges, a design jó, az árai ésszerűek, a minőség és a kézműves jelleg mégsem szenved csorbát. Nedűi természetesek, ízletesek, a művelési mód divatosan környezettudatos, mégsem kell képzett borszakértőnek lenni a borok megfejtéséhez. Csak élvezni azokat. Ma már, szerintem – paradox módon - ez a fajta hivalkodásmentes hagyományőrzés a modern felfogás. És úgy tűnik, működik: gazdaságilag és szakmailag is lehet sikeres egy ilyen hozzáállás.
Merlot, Jánoshegy (2011)
Kellemes, mély „merlós” szín-, illat- és ízvilág, a Dél-Balatonra jellemző lágy, kedves, kiegyensúlyozott stílusban. Természetes gyümölcsösség jellemzi (főleg cseresznye és meggy), hordóban – szerencsére – visszafogott, érezni benne a tradicionális elkészítési módot (nyílt kádon, spontán erjedt).
Azért vigyázat, Jánoshegy a birtok kiemelt, „prémium” területe, ezért a felszín alatt megbújik az ásványosság, terroir jelleg is. Azt tessék figyelembe venni, hogy ez a cucc alig drágább, mint a villányi neves pincék rozéja, vagy oportója. A különbséget viszont zongorázni lehet. Én egy tükörtojásos bélszín mellé kortyolgatom éppen, de nem egy fellengzős bor ez, nem feltétlenül kell hozzá ekkora feneket keríteni. Bármikor felbontható egy baráti beszélgetéshez. Vagy valami máshoz.
Akik folyton beledumálnak