Wine Shack

Mivel a webshopunk már éles, úgy döntöttünk, a blogot is oda költöztetjük. Reméljük ott is követitek majd az írásainkat! Katt ide, és már ott is vagytok:

Levadásztak minket! Megfigyeltek, lekövettek és szimplán csapdába csaltak. Szerencsére csak arról van szó, hogy valakinek szemet szúrt (nem pedig szúrta a szemét...) a munkásságunk és úgy gondolta, hogy hasznára lehetnénk egymásnak. Ő bort készít, mi meg fogyasztjuk, és ha jó áruljuk. Úgy tűnik nagyon bízott a boraiban…

Szóval Hajóson is van kézműves borászat, gondoltátok volna? Mi se. Amíg Hinkel úr (egyik érdekelt) kellemesen erőszakos invitálásának engedve meg nem kóstoltuk a következő három tételt. (Természetesen viccelek, teljesen jó arc, végül is mi más lehetősége lenne egy kis borászatnak abból a régióból, mint nyomulni?). Szóval, kellemesen meglepődtünk, még ha nem is érezzük véglegesnek, teljesen kiforrottnak a pince borait, de stílusa, az már most van. Ennél több pedig nem kell indulásnak. Vagyis de. Rohadt sok kitartás, hogy ne adják fel ezt a stílt. Mi szurkolunk, és segítünk, ahogy tudunk.

Cserszegi Fűszeres 2013

Illatban még semmi extra, pont nem ezt várjuk a Cserszegitől, hiszen itt is a mostanában divatos felturbózott módihoz vagyunk szokva. Kortyolva viszont..., elég durva. Na jó, csak a fajta esetén bevett szokásjoghoz képest. Már-már pazarlóan nagy test, különösen, ha a piacon mozgó többi illatos fajtához viszonyítunk. Szép, de közel sem egy könnyű itóka, karakteres, mégis kifejezetten ’frissítő’ cucc. Nekünk bejön, de nem lesz könnyű eladni, mert kicsit atipikus bor ez. De mi majd jól elmagyarázzuk a fogyasztónak, hogy miért is jó (kell) ez neki!

Fröccsnek viszont kifejezetten üdítő anyag, mivel a masszív karakter és a hozamkorlát miatti beltartalom a szóda hatására megszelídül és veszít az erejéből, de továbbra sem lesz gejl és megjátszós, hanem marad kicsit karcosabb, ami a nyári melegben sokat segít majd.

Zweigelt Siller 2013

Úúúgy bírom, mikor illatban nem a rágógumit és a tuti-fruttit kapom, hanem a szőlőnek és a mustnak a természetes aromáit. A zweigelt amúgy is erős orrban, kifejezetten egzotikus, szexi, amolyan „pinós” illatokat tud adni, ha jól van elkészítve. A korty is hasonlóan friss, üde, gyümölcsös..., de mi ez a savanyka itt a végén?!? Már azt hittem, találtam egy tökéletes nyári majdnem vöröset, amely könnyed, laza, elegáns, de a savérzet a végén visszarángat a valóságba ebből a naiv szárnyalásból. Még szerencse, hogy szóltak előtte, ne lepődjünk meg nagyon, amikor ezt kóstoljuk, mert ez amolyan otthoni beszéljük meg a dolgokat bor, nem pedig a ’csajozós edition’.

Próbáljuk ki akkor szódával – nocsak, így egy tökéletes üdítőitalt lehet belőle készíteni! Persze ettől még gyerekeknek és éretleneknek nem ajánlanánk, de ha szembe jön, tudd mi a dolgod!

Kékfrankos Rosé 2013

Színre inkább siller ez, már megint lesz anyag mögötte, úgy tűnik. Illata kellemes, természetes, de az előző tételek után ez már nem újdonság (viszont mindenképpen jól esik). Ízre: tökéletes. Szép test, frankó savgerinc, gyümölcsösség, nem lóg ki belőle semmi, pont ezt várom egy kékfrankos sillertől. Még ha rozénak csúfolják is. Nem kell megjátszani, hogy nagyon jól esik, csak azon kell aggódni, hogy van-e még. A három fogás közül mi úgy éreztük ez a legkiegyensúlyozottabb, a leginkább meggyőző. Paprikás csirkéhez (nokedlival, tejfölös ubival) jobbat nehezen tudnék elképzelni. Webshopra vele!

A Sauvignon Blanc-ról elég sokat írtunk már, pedig nem is szeretjük annyira, mint mondjuk a Furmintot, a Hárslevelűt, vagy éppen a Rajnai Rizlinget. (Úgyhogy képzelhetik, azokról mennyit fogunk!) Egy adósságom azért még van a témában, erről a borról mindenképpen szeretnék szót ejteni, különlegessége okán.

Halvány sárga szín, zöldes reflexszel. Illatban is – picit visszafogottabban, de – tökéletesen hozza a fajtajelleget (bodzás, csalános, frissen vágott fű, stb.) Szerencsére a „macskapisi” (vagy amit én annak vélek) nem figyel be az ablakon, azt egyedül a korábbi teszt külföldi (francia) tételénél éreztem erősen. Ízben viszont már a termőterület dominál, nem a szőlőtípus. Az ásványos jelleg, amit annyira tisztelünk-szeretünk Somlón és a szóban forgó tokaji borvidéken. (Az idei eurovíziós dalfesztivál után félve írom le, hogy az alapvetően csajos fajtából daliás legényt sikerül a vulkáni talajon faragni Árvayéknak, pedig ez a helyzet.)

Ja, az eredetvédelem miatt zempléni tájborként került forgalomba anno, és mára egyik nagyon stabil, magas minőséget megjelenítő „alapborává” vált ennek a figyelemre méltó pincének. Mitől lesz figyelemre méltó egy borászat? Talán a szülők tapasztalatának és a fiatalabb generáció nyitottabb szemléletének, külföldi iskolázottságának a szerencsés egymásra találása a titok nyitja, ez működni látszik máshol is, lásd Heimann pince vagy Bukolyi birtok.

Hosszú lecsengés, komoly karakter. Ugyanakkor a reduktív technológia megőrizte a fajta ropogós frissességét és jellegzetes illatvilágát. Szép munka! Ha azt kellene mutogatnom a nagyvilágban, mire képes Magyarország fehérben, mit tud kihozni egy jól ismert nemzetközi fajtából és mit tud hozzátenni ahhoz, ezzel villognék széles vigyorral a képemen. Letörölni se lehetne róla, amíg van a palackban.

Talán Légli Géza lehet az a borász (ha ugyan már nem az most is), aki egy újfajta sikeres üzleti modellt tud meghonosítani Magyarországon. Aki alternatívát tud felmutatni a jelenlegi két pólusú „csúnya, modern nagyüzem vs kis, családi, böcsületes kézműves borászat” sablongondolkodással szemben. A választék nála elég széles, termékei elérhetőek a nagyközönség számára, a termelt mennyiség is – hazai méretekben – elégséges, a design jó, az árai ésszerűek, a minőség és a kézműves jelleg mégsem szenved csorbát. Nedűi természetesek, ízletesek, a művelési mód divatosan környezettudatos, mégsem kell képzett borszakértőnek lenni a borok megfejtéséhez. Csak élvezni azokat. Ma már, szerintem – paradox módon - ez a fajta hivalkodásmentes hagyományőrzés a modern felfogás. És úgy tűnik, működik: gazdaságilag és szakmailag is lehet sikeres egy ilyen hozzáállás.

Merlot, Jánoshegy (2011)

Kellemes, mély „merlós” szín-, illat- és ízvilág, a Dél-Balatonra jellemző lágy, kedves, kiegyensúlyozott stílusban. Természetes gyümölcsösség jellemzi (főleg cseresznye és meggy), hordóban – szerencsére – visszafogott, érezni benne a tradicionális elkészítési módot (nyílt kádon, spontán erjedt).

Azért vigyázat, Jánoshegy a birtok kiemelt, „prémium” területe, ezért a felszín alatt megbújik az ásványosság, terroir jelleg is. Azt tessék figyelembe venni, hogy ez a cucc alig drágább, mint a villányi neves pincék rozéja, vagy oportója. A különbséget viszont zongorázni lehet. Én egy tükörtojásos bélszín mellé kortyolgatom éppen, de nem egy fellengzős bor ez, nem feltétlenül kell hozzá ekkora feneket keríteni. Bármikor felbontható egy baráti beszélgetéshez. Vagy valami máshoz.

A játékszabály a régi, ha viszont mégsem emlékeznél akkor itt olvashatod.

Jásdi – Szürkebarát 2013

Szeretem ezt a kicsit testesebb, fűszeresebb még a nevében is igen mókás fajtát. Sokszor jobban esik, mint az ellágyított, alapvetően könnyű borok, hiszen ennek van egy szép gerince és teste. Jó esetben. Most a reduktív vonal balatoni továbbhúzásának estem áldozatul. Olyan, mintha az olaszrizling fölé lőttek volna (amit direkt nem kértem), de pont csak annyival, nehogy megkedveld, nehogy kérj újra belőle, mert van itt ütősebb tétel is, kicsit drágábban. (3370 HUF/palack borbárban)

Meinklang – Grüner Veltliner 2012

Ez van, amikor ajánlanak és nem én választok. Kapok egy jó bort. Ok, kicsit drágább, de a kiművelt pincemunka meghozta a gyümölcsét. Mostanában kóstolgattunk Zöldveltelinit és azt kell, hogy mondjam, hogy klasszikus iskola. Se nem agresszív, se nem lenyúzott tétel. Szépen forog, a savai is könnyedén futkosnak az ember nyelvén. Hirtelen kedvet kap ahhoz, hogy megismerje a fajta többi példányát, de leginkább a pince többi munkáját. (4500 HUF/palack borbárban)

Kikelet Pince – Hárslevelű/Lónyai 2012

Esküszöm legközelebb valami más kiszállót választok (ismétlem magam a fajtával). Nekem is kell a gyakorlás, na. Nincs hiba, nagyon nincs, ebben a dűlő szelektált tételben, hiszen a pince konstans magas szinten teljesít (ez már itt is kiderülhetett). Nagyon jól esett az illat és aroma kavalkád, a karakteres savak és a kiegyensúlyozott alkohol-mineralitás-maradékcukor hármas, ami mindig fellelhető a minőségi tokaji körnél. Ha randin lennék, és tuti tarolni akarnék, valószínű, hogy ezzel ’dönteném le a falat’ (6750 HUF/palack borbárban)

Szerencse, hogy nem kell egyszerre egy palackot venni…,ugyanakkor az is érdekes, hogy ahány hely, annyi pohártöltet (1-1,5-2 dl)

Szép napot!

Nekünk természetesen nincs értelme a nagyok háza táján sertepertélni, egyrészt mert a filozófiánkba sem illik bele (kevésbé ismert pincészetek minőségi borai jó áron, ha még nem jött volna le), másrészt mert őket bárhol megkapod. Úgyhogy inkább a másod- (Szemes József, Tiffán Imre és fia) és harmadvonalban (Ősi Gábor, Maczkó Róbert) néztünk körül.

Szemes Józsefnél szálltunk meg, és azt gyorsan el kell mondjam, hogy a vendéglátás nála rendben van. A panzió tiszta és tágas, nagy közösségi térrel, a jó reggel pedig tényleg pálinkával indul ott (a sonkás tojásrántotta mellé). A kóstoló is több mint korrekt volt, a kilencedik tétel után a pincében folytatódott, majd egy olyan palack felpukkantásával fejeződött be, amiből neki is csak néhány van már. Róla annyit lehet-kell tudni, hogy csúcs küvéje, a Dél, sok borbárban elérhető országszerte, mert ár-érték arányban egy kimondottan jó tétel (annak ellenére, hogy nem olcsó), mert egy jó érzékkel összerakott, igen komoly, de nem túlzóan testes borocska. Fajtaborairól talán kevesebbet hallani, pedig a Cabernet Franc és a Sauvignon is rendben voltak. Hordóból pedig vételeztünk egy ’13-as Pinot Noirt, ami nekem igencsak bejött, tervezzük is beemelni a portfólióba, ahogy palackba kerül. Ha negatívumot kellene említenem, akkor az annyi lenne, hogy az alaptételek (olaszrizling, portugieser) nála is kicsit vékonyak, illetve hogy hordóhasználatban inkább a hagyományos iskola híve. Azaz gyakran cseréli azokat, így relatíve sok az új-hordós, masszívabb tétel. Ami kicsit ellene megy a modern fölfogásnak (könnyedebb, gyümölcsösebb vörösök), de miért is kellene mindenkinek az éppen futó trendvonatra felkapaszkodnia? Vannak, akik Villányt éppen a régi-sulis, férfias megbízhatósága miatt szeretik.

Az eszem-iszommal Tiffánéknál sem volt nagy baj, sosem szokott amúgy. A tökéletes liba- és kacsasültön kívül még egy érv szól mellettük: a villánykövesdi pincesor hangulata divatos kifejezéssel élve priceless, nem divatossal pedig zseniális. Az ő boraik is sztenderden hozzák a minőséget és a klasszikus villányi-bordói fajtákat, mellé nyúlni velük gyakorlatilag nem lehet. A borkóstoló rész szerintem abból a szempontból lehetett volna jobb is, hogy ha már lemegyünk az amúgy nagyon hangulatos pincébe, akkor legyen hordós tétel is, ne csak palackos. Illetve, ha már palackos, akkor a pincehőmérséklet nem igazán ideális (legalább is azé a pincéé): kicsit melegebben ezek a borok szerintem sokkal többet tudtak volna megmutatni magukból. De valószínű, hogy ez csak minket zavart, az átlagfogyasztó sokkal inkább a pincerendszer hangulatára gerjed, mintsem a kezében lévő pohár tartalmának legalaposabb feltérképezésére.

Csekkoltunk még két fiatalabb, új-generációs borászt is a régióból. Ősi Gábor 2007-es, szűretlen Pinot-jával egy barátomnál és egy borfesztiválon is találkoztam. A borászról sokat nem tudtam, csak annyit, hogy mindössze három hektáron gazdálkodik, hagyományos módszerekkel művel és dolgoz fel, ami egy új, más szemlélet ígéretét sugallta. És mivel a szóban forgó nedű is ízlett, elsétáltunk a főutcán lévő borházába lekóstolni a szortimentet. Itt jönne a sopánkodós rész arról, amit ez a röpke séta váltott ki. Igen, a borturizmus kártékony mellékjelenségeiről van szó, amitől úgy látszik egyik tradicionális borvidékünk sem tud megszabadulni. Szerencsére most mégsem kell elmerüljek a fertőben, mert Mr. White körüljárta ezt a témát rendesen. Ősire visszatérve: sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Borai (annak az egynek a kivételével) kicsit vékonyak és jellegtelenek. Hiába kerestem bennük, nem tudtam kihámozni belőlük a borász egyéniségét, elképzeléseit a fajtákról, a termőterületről és ezek szimbiózisáról. Nem mintha ihatatlanok lennének, de (nekünk) ennyi semmiképpen nem elég.

Az, hogy a kirándulás a „kábé erre számítottam” apátiájából olyan élménybe fordult át, amire igazán szívesen emlékezünk vissza még sokáig, nagyban köszönhető Maczkó Róbertnek. Vele szintén lutriztunk, tőle is éppen egy Pinot Noirt (2008-as) ittam csak addig, talán épp ugyanazon a borbemutatón. Mit tudott ő hozzátenni a
hétvégéhez? Először is az idejét. Fogalma sem volt, ki fia borjai vagyunk és mit akarunk, mégis rendelkezésünkre állt, pedig egy keresztelő köré szervezett, rokonlátogatásokkal megtűzdelt hétvége közepébe csöppentünk bele, valószínűleg a legrosszabbkor. S nem csak hogy rendelkezésünkre állt, de pince- és dűlőtúrát is tartott nekünk. A borai pedig jók voltak. Nem részletezném, mert sokba belekóstoltunk, és jegyzetelni hülye fejjel nem jegyzeteltem (szerk. szerencsére Mr. White igen), de az jelzés értékű, hogy már a kezdő tételek között (Chardonnay, rozé, Blauburger) is találtunk kedvünkre valót. A családi borászat amúgy itt is készít asztali bort, de szerencsére egy másik „brand” alatt. A saját néven palackozott tételekből az igényesség, a szakértelem és a borvidéken egyelőre kevésbé általános visszafogottabb hordóhasználat köszönt vissza. A fajta-tételek így szépen, elegánsan tudták hozni a karakterüket. Köszönjük ez úton is Róbertnek az élményt, terveink szerint – természetesen – a kapcsolat nem ér itt véget! This is just the beginning of a beautiful friendship, remélhetőleg.

Szerencsétlenségetekre (vagy szerencsétekre?) a misztikumról még nem hull le a lepel. A cím ugyanis annyira találó volt, hogy engem is inspirált. Nekem egy másik oldalról is kitűnt a kétarcúság, de hát ilyen egy jó Janus. A korábban kifejtett gondolatokat számtalanszor átrágtuk már kóstolókon, megfelelő bort keresve étteremben vagy estére, és most utoljára, amikor konkrétan a kínálatunkhoz vadászunk jó tételeket. Borvidékről borvidékre járva azonban van egy másik dolog is, ami zavar már egy ideje, és most jobban szemet szúrt, mint szokott.

A borvidéki központok és ún. turista központok egy nagy csapdaként működnek. Hálóhely tekintetében a csili-vili, drága luxusszállás és az alig vállalható, olcsó között szélesen szór a skála. Ugyanez elmondható a vendéglátóhelyekről, az ott tapasztalható vendéglátásról és természetesen nem utolsósorban a borokról. Egyszerű halandóként szeretnénk sokféle bort kóstolni, de nem is nagyon tudjuk, hogy mik a lehetőségek, ezért sokszor kicsit tanácstalanul, kérdéssel az arcunkon sétálgatunk az utcán. A helyiek nagyon kedvesek és segítőkészek, a csípős kolbász is hívogató. Számos lehetőség, kevés idő és azért a pénzzel sem kellene elszállni.

Na, ilyenkor alakul ki a teljes zavar és sokszor marad a biztos megoldás, megyünk a jól bejáratott nevekhez. Szép, nyugtató környezet, esetleg ehhez még lelkes és kedves személyzet is. Jól ismert borok, nem vészes árban, amit egyébként megvehettünk volna a boltban is, de itt jobban esik és tudunk róla beszélni, mert ismerjük. Van persze ritkaság is, az kicsit drágább csak, de nagyon elmondják, hogy milyen és mi nagyon érezzük azt. A konyha is remek, mindenféle gourmet étel, tökéletesen passzoló borokkal és mivel nagyon jók voltunk, lehet, lejutunk a pincébe is. Ámulatból, ámulatba esünk és talán még a borász is ott terem, aki csak nekünk, csak most mesél. Mindenki bólogat, hiszen a tények megkérdőjelezhetetlenek. Nem volt olcsó (klasszikust idézve „Libéria éves költségvetése ott lapul a zsebedben!”), de ez mellékes, hiszen az élmény az, ami megfizethetetlen, minden másra ott a Mastercard.

Ezzel a döntéssel viszont a tehetséges, feltörekvő másodvonalbeliektől vesszük el a lehetőséget, a bevételt. Ha önmagunk fejlesztési ügynökségeként szeretnénk felfedezni, boldogan mesélni, milyen jót ittunk a ’neve nem ismert’ pincében és bátran ajánlani, visszamenni máskor is, legközelebb már ismerősként, ahhoz kell valami jóféle megérzés - nem beugrani a lelkes vendéglátónak és nem foglalkozni az esetlegesen kevésbé kidolgozott külsővel.

Igazi ’tűt a szénakazalban’ játék ez, amit speciel én egyre jobban élvezek, a jelenség mégis legalább annyira zavar, mint a boltokban rosszul tárolt prémium borok problémaköre. Nem egyedül Villány gondja ez (gondoljunk csak Badacsonyra), hanem kifejezetten általános. Másrészt sokan egy ilyen túrát 1-2 alkalommal engedhetnek meg a családdal/barátokkal mondjuk 2 év alatt. Ilyenkor kísérletezgetni pedig nagy lutri. Sokat segíthet a felgyorsult digitális világ, ahol mindenki megoszt, véleményez, ajánl mindent. Rá lehet erre készülni, de ritkán szánjuk rá az időt, és akkor is nehéz megítélni a forrás hitelességét.

Mi mindig készülünk, sokszor alaposan, és még így is tévedünk. De szerencsére nektek itt vagyunk mi :D. A rutinosra bíztuk a túraszervezést, ezért egy elég pofás itinerünk lett, amiben volt minden, mint a svártliban. Ismert, de annyira mégsem felkapott név, kevésbé ismert klasszikus és új generáció is, akit már mi találtunk magunknak. Mivel nem mindenki intenzív kóstoló, ezért most is szerveztünk egy „extrát” a szűk magnak az utolsó napra (akit ISZONYATOSAN NAGY kár lett volna kihagyni), úgyhogy végül is jól sült el a móka. Ti mit gondoltok erről?

Mondtam már, hogy azt szeretjük, ha egy belépőbor is abszolúte rendben van? Persze, hogy mondtam. Hát ez pont olyan. Emlékszem, amikor először jártam Gyöngyöstarjánban kóstolni, sikerült behúzni Ludányi Balázst és Losonci Bálintot egy körben. Csak néztem, mint a luki nyúl: „Ilyen van? Hogy innen indul a borsor, a kóstoló? Ilyen testes; érett, hozamkorlátozott szőlőből készült borokkal?”

Hát igen, van ilyen. A Parola is hibátlan alapanyagból erjedt, természetesen spontán. Felfogásban nagyon hasonló amúgy a Furfanghoz, egy csipetnyi természetes szénsav és némi alkoholos édesség (talán még egy pici maradékcukor is?) teszi behízelgővé. Ő sem elsősorban a fajtákról szól (zöldveltelini és rizlingszilváni, ha jól emlékszem), legalábbis elsőre, aztán szépen előbújnak a jellegzetes ízek, illatok. Árban is ott van, ahol a Furfang.

Említettem már, hogy érett, koncentrált szőlő az alap? Ez a mélyebb színből (is) sejthető. Seprőn is lehetett egy darabig, mert finoman krémes a textúra. Hordó viszont nincsen (csavarzáras), helyette szőlő van és gyümölcsösség, meg test. Úgy csorog le a torkon, mint egy dús, fehér húsú barack leve a mohó állán. Igazán finom. Épp olyan, mint amit az egyszerűségében is kedves címke ígér – tökéletes beszélgetős-borozgatós, elmerengős, együtt hallgatós nedű. Bármikor inkább ez, mint egy vékony, lélektelen technológia bor. Ennyi.

Leginkább azon pincéket kedveljük, ahol egy hektárról készül mondjuk 3 ezer palack, nincsen termékpiramis, és a borászat belépő tételei is teljes élményt nyújtanak. Ha mindehhez még jó árak is párosulnak, na az - fanfár és örömóda – a teljes gyönyör. Ehhez képest Villányban – a borászok saját bevallása szerint – nem ritka, hogy 7-9 ezer „palack” készül ekkora területen. Ami még akkor is mellbe vágó, ha igen meleg a borvidék, és a termelés zömét a belépő tételek (olaszrizling, rozék és a „portugizi”), asztali és folyó borok, ne adj’ uram műanyag pille-palackos csodák teszik ki. Lehet akkor osztani, szorozni, milyen terheléssel gazdálkodnak arrafelé, mennyi a napsütéses órák száma, és hogy lehet így az alkoholt 11,5-15,5%-on tartani, stb. Lehet, csak nem érdemes - jobb is talán nem belegondolni, hanem megmaradni a boldog tudatlanság naiv halmazállapotában.

Éppen ezért számít szitokszónak Villány az igazi borgourmand-ok körében, borászt onnan felemlegetni egy kézműves-kóstolón például épp annyira szalonképes, mint taknyos orrot belefújni a buszon melletted álló nő selyemsáljába. Kivéve Iványi Zsófiát és talán még Kiss Gábort. (Pontosabban kiemelkedni látszik egy másik, bio-dinamikus, természetes iskola, pl. Wassmann, de őket egyelőre csak az igazán elvetemültek ismerik.)

Mindeközben a jó vörös egyenlő Villány tételt továbbra sem sikerült megdönteni az egyszeri átlagember fejében, amivel még tudnék is mit kezdeni, de azt már keményebb mentális kihívás megfejteni, hogy a csúcséttermek prémium kategóriás (és arcátlanul drága) borai miért az első generációs sztárok (Bock, Gere, Tiffán) – ma már korántsem olyan különleges, sőt sokszor az uralkodó széljárás ellen pisilő, lásd barique-mánia – munkái közül kerülnek ki. Még mindig. Szinte kizárólag. Hiszen ott is szakmabeliek, képzett „szomeliék” osztják az észt, vagy mi. Valahol mélyen értem én, persze, de mégis...

És akkor arról még nem is értekeztünk, hogy miközben a trónfosztónak bejelentkező Sauska pillanatok alatt felépít egy masszív közönség- és szakmai elismeréshalmazt úgy, hogy a középkategóriás tételei is tíz pénz körül mozognak (a felső kategóriásak pedig ennek dupláján - nem étteremben, borboltban!), az áruházláncok polcain ezer forint körüli - sőt, alatti - ilyen-olyan villányi küvékbe fut az ember, nem is éppen nevesincs pincészetektől.

Egy szó, mint száz, ha azt állítom, hogy a borvidék megítélése enyhén szólva is ellentmondásos, akkor azt hiszem, nem nagyon rugaszkodom el a valóságtól. Tudomást nem venni róla viszont – borral kereskedni szándékozó embernek – nem lehet. Úgyhogy mit tehetnénk mást, mint hogy útra kerekedünk, hogy megnyugtatóan tisztázzuk számotokra (és magunk okulására) a „Most akkor jók a villányi borok, vagy szarok?” kérdéskört. (Azt nem tudom, hogy sikerrel jár-e ez a küldetés, de hogy mi jól éreztük magunkat közben, az biztos.) Úgyhogy készüljetek, a következő részekben lehull a lepel a villányi misztikumról! Vagy nem.

Mr. Red megírta a bevezetőt ehhez a témához (emlékeztek ugye?), így ezúttal én nem eresztem hosszúra a felvezetést. Egyébként is megkaptuk, hogy nem tudunk röviden írni. Szenvedélyesen rajongunk a borért, ezért nehéz útját állni a kitörő szavaknak. Ha beszélnünk kellene róla, az sokkal, de sokkal rosszabb lenne. Ez van, de azért rövidítek.

Benedek Péter – Sauvignon Blanc Epres Dűlő 2012 /Mátra

Illatában hozza a csavarzáras (reduktív) alapokat, friss és üde, zöld és fehér egyben. Van valami érdekes az illatban, ami jelzi, hogy nem lesz egy egyszerű itóka. Ízében pedig csak ráerősít erre, minden rendben van vele, de egészen ásványos és kissé talán ’sprőd’ is. Érezzük a termőtalajt, így aki csak a gyümölcsöt szereti, az gyakoroljon előtte. „Kezdőknek” talán nem is ajánlanám, hiszen az Epres dűlő nem könnyű eset, noha nagyon határozott és szép. Mindezek ellenére a bevállalósaknak és közepes méretű társaságoknak, néhány "szakértőbb" taggal alaptétel. Talán nem fog azonnali hatást okozni – dehogynem. (1700 – 2000 HUF)

Pántlika Pince – Sauvignon Blanc Gálickő Dűlő 2012 /Dörgicse, Balaton-Felvidék

Szép szín, bár az elvárható Sauvignon Blanc színhez képest sokkal mélyebb. Általában az érett borok sajátja ez, persze ettől még jó nézni, forgatni a pohárban. Már csak azért is, mert így intenzíven lehet útjára engedni az illatokat, hogy aztán élvezzük azt. Ugyanis van mit. Kifejezetten könnyed, behízelgő és a valószínűsíthetően hordós tartás miatt van benne egy kis csoki, „epres milka” íz. Lehet, ez túlzás vagy butaság, de valóban ez érződik ki a legjobban és talán emiatt is nagyon itatja magát. Van test rendesen, nem trükközik, csak a hordó miatt elbújik, és nem az kerül az előtérbe, mint az előző esetben. Ennek a már-már idilli mesének az egyetlen árnyoldala talán az árazás. De ettől még csajok, ha egymás közt összejönnek…akkor ez egy nagyon jó választás. (2900 – 3400 HUF) 

Benedek Péter – Sauvignon Blanc Epres Dűlő 2011 /Mátra

Régebbről már ismerem ezt a bort és most, hogy újra kortyolgatom, felvillannak az első alkalom képei. Már akkor is nagyon érdekes volt a színe, az illata és az íze is. Akkor még az alkoholja mohón tolta magát az előtérbe és egyáltalán nem viccelt. Ezt akkor elkönyveltük Peti stílusának. Számomra ez a tétel lesz az egyike a határozott bizonyítékoknak arra, hogy mennyi minden történik a borral a palackban. Kár, hogy az első alkalommal nem örökítettem meg az emlékeket írásban. Még most is testes illat, de nem tolakodik, inkább csak hagyja magát megfejteni. Mindenki talál benne valami szépet és olyat, amit a magáénak érezhet. Talán nem a tipikus fajtajelleg dominál, de a bor már érett és elérte azt a pontot amikor INNI kell. Ízében adja az intenzív, játékos vonalat és jól esik fogyasztani, annak, aki szereti a hordó, a terület és a bor adta karcosságot. Merthogy nem egy könnyed esti itóka ez, hanem marcona, kemény legény. Nehéz megérteni, de könnyű szeretni. Ilyenkor kezd el gondolkodni az ember, hogy talán sokszor jobb lenne nem gyorsan meginni a bort, hanem többet venni, és abból eltenni későbbre is. (1700 – 2000 HUF) 

La Forge Estate – Sauvignon Blanc 2010 /Franciaország

Illatában az összes közül elsőként hozza azt a klasszikus bodzát, üde tavaszi illatokat, amiket kerestünk az első palack óta. Ízben ugyanezt a kiegyenesített tömegigényhez igazodó aromákat hordozza. Mindez persze nem jelent rosszat, csak magyarként már automatikusan keressük, hogy mitől lesz különleges valami. Ebben az esetben azonban ez attól lesz különleges, hogy egyszerűen hozza azt az illat és aroma hullámot, ami a nagyközönség számára elvárható minimumot, standardot adja. Inni akarom és elfogyasztani, beszélgetni és élvezni. Kicsit hajaz a korábbi Wachau-i borunkra. Ahogy Mr. Red írta, tényleg érdekes felismerés, hogy a nemzetközi piacra dolgozó pincék tőlünk nyugatra milyen stabilan hozzák az egyforma, stabil minőséget. Nyilvánvalóan a gazdasági kiegyensúlyozottság, a pince és a birtok stabil tapasztalata, a piacon eltöltött idő, az eszközállomány mind kínálja a nyugodt munka lehetőségét. Erre azért már itthon is van példa, szerencsére.

Mindezek ellenére én azt éreztem az első korty óta, hogy ez a tétel túl van már az ereje teljén, és inkább lecsengőben van, mint a csúcson. Talán ezért is az alacsonyabb ár. (1500 – 1800 HUF)