Leginkább azon pincéket kedveljük, ahol egy hektárról készül mondjuk 3 ezer palack, nincsen termékpiramis, és a borászat belépő tételei is teljes élményt nyújtanak. Ha mindehhez még jó árak is párosulnak, na az - fanfár és örömóda – a teljes gyönyör. Ehhez képest Villányban – a borászok saját bevallása szerint – nem ritka, hogy 7-9 ezer „palack” készül ekkora területen. Ami még akkor is mellbe vágó, ha igen meleg a borvidék, és a termelés zömét a belépő tételek (olaszrizling, rozék és a „portugizi”), asztali és folyó borok, ne adj’ uram műanyag pille-palackos csodák teszik ki. Lehet akkor osztani, szorozni, milyen terheléssel gazdálkodnak arrafelé, mennyi a napsütéses órák száma, és hogy lehet így az alkoholt 11,5-15,5%-on tartani, stb. Lehet, csak nem érdemes - jobb is talán nem belegondolni, hanem megmaradni a boldog tudatlanság naiv halmazállapotában.
Éppen ezért számít szitokszónak Villány az igazi borgourmand-ok körében, borászt onnan felemlegetni egy kézműves-kóstolón például épp annyira szalonképes, mint taknyos orrot belefújni a buszon melletted álló nő selyemsáljába. Kivéve Iványi Zsófiát és talán még Kiss Gábort. (Pontosabban kiemelkedni látszik egy másik, bio-dinamikus, természetes iskola, pl. Wassmann, de őket egyelőre csak az igazán elvetemültek ismerik.)
Mindeközben a jó vörös egyenlő Villány tételt továbbra sem sikerült megdönteni az egyszeri átlagember fejében, amivel még tudnék is mit kezdeni, de azt már keményebb mentális kihívás megfejteni, hogy a csúcséttermek prémium kategóriás (és arcátlanul drága) borai miért az első generációs sztárok (Bock, Gere, Tiffán) – ma már korántsem olyan különleges, sőt sokszor az uralkodó széljárás ellen pisilő, lásd barique-mánia – munkái közül kerülnek ki. Még mindig. Szinte kizárólag. Hiszen ott is szakmabeliek, képzett „szomeliék” osztják az észt, vagy mi. Valahol mélyen értem én, persze, de mégis...
És akkor arról még nem is értekeztünk, hogy miközben a trónfosztónak bejelentkező Sauska pillanatok alatt felépít egy masszív közönség- és szakmai elismeréshalmazt úgy, hogy a középkategóriás tételei is tíz pénz körül mozognak (a felső kategóriásak pedig ennek dupláján - nem étteremben, borboltban!), az áruházláncok polcain ezer forint körüli - sőt, alatti - ilyen-olyan villányi küvékbe fut az ember, nem is éppen nevesincs pincészetektől.
Egy szó, mint száz, ha azt állítom, hogy a borvidék megítélése enyhén szólva is ellentmondásos, akkor azt hiszem, nem nagyon rugaszkodom el a valóságtól. Tudomást nem venni róla viszont – borral kereskedni szándékozó embernek – nem lehet. Úgyhogy mit tehetnénk mást, mint hogy útra kerekedünk, hogy megnyugtatóan tisztázzuk számotokra (és magunk okulására) a „Most akkor jók a villányi borok, vagy szarok?” kérdéskört. (Azt nem tudom, hogy sikerrel jár-e ez a küldetés, de hogy mi jól éreztük magunkat közben, az biztos.) Úgyhogy készüljetek, a következő részekben lehull a lepel a villányi misztikumról! Vagy nem.
Akik folyton beledumálnak