Wine Shack

A figyelemfelkeltőnek szánt cím némileg túlzó, egyrészt szó sincs semmiféle versenyről, másrészt három, nem is egy árfekvésben lévő bor alapján tisztességes összehasonlításról sem lehet szó, de én már csak ilyen hatásvadász vagyok (a smiley-t képezeld ide). Igazából a következő írásban taglalandó kékfrankos-teszt felvezetése volt ez a három palack, de ha már kóstoltunk, akkor megragadom az alkalmat a mátrai borvidék népszerűsítésére, és egy gyors kitekintésre határainkon túlra is, mert a wachaui fehéreknek azért elég jó a híre a nagyvilágban. A megmérettetés-összehasonlítás pedig a tisztánlátás érdekében sosem hasztalan.

Az első tételünk a 2012-es Benedek Chardonnay volt, tulajdonképpen ez a borászat egyik alapbora (a Cserszegi és a Rozé mellett). Még birtokbornak sem nagyon nevezném, mert nem reprezentálja tökéletesen a pincét, inkább amolyan ház bora lehetne, amivel valamelyik romkocsmában futhatnál össze leginkább (már ha ad magára). Van egy 5-600 forinttal drágább, dűlő-szelektált testvére is, és most lelövöm a poént: szerintem érdemes ezt az összeget rádobni a vételárra és beszerezni azt, mert bőven megéri a felárat. De arról majd máskor.

Közepes test, visszafogott alkohol és – számomra kicsit lágy, - szépen lekerekített savak jellemzik, azaz ideális csajos-csajozós bor, olyan fiatalok számára, akik még nem feltétlenül keresik és/vagy engedhetik meg magunknak a komplexitást, a borban inkább egy kellemes beszélgetés remek kellékét látják. Némi – Mátrára jellemző – ásványosság azért elég sokáig birizgálja még a szánkat a korty után, de semmi durvulat, csak úgy finoman, jelzés értékkel. Pontosan azt adja, amit ezen az áron (1200 forint körül már beszerezhető) ígér.

Egy bloggertársam nemrég Mr. Mátrának nevezte Benedek Pétert, ez megtisztelő, főleg annak fényében, hogy félig-meddig egri borász is lett immár (Gróf Buttler), de én ezt a címet azért inkább Losonci Bálintnak osztanám ki. Őt talán többen azonosítják a borvidék megújítására tett erőfeszítésekkel. Egy fecske természetesen nem csinál nyarat, Szecskő, Karner és Ludányi Balázs (Centurio) nélkül ez a környék még mindig rendesen lesajnált lenne (basszus, a Belga miatt még az Alföldnek is jobb a megítélése...), pedig komoly munka folyik ám arrafelé manapság!

Ha már Losoncinál tartunk, akkor befigyelt egy '12-es furmint tőle is („F” mint Furfang). Érdeklődéssel vártam (még amikor először kóstoltam), hogy érzi ez a fajta magát arrafelé, és hogy mit hozott ki belőle a folyton kísérletező szakember. Jó választásnak tűnt a fiatalos osztrák zöld-veltelini elé is, mert ez a cucc sem a gyűjtők borhűtőjét célozza meg, erre utal a csavarzár is. Nos, hogy is mondjam, tényleg furfangos tétel. Nagyon nem tipikus furmint, a mostanában Mádról-Tokajról kikerülő férfias stílustól legalábbis elég távol esik. Sokat kellett szellőznie, hogy a jellegzetes illatok megjelenjenek, de az is rejtély, a szénsavasság honnan került bele. A kicsit édeskés, lágy jelleget ez még tovább lendíti a tinibor irányába, akik, ha eddig ódzkodtak is a somlói-tokaji merényletektől az ízlelőbimbóik ellen, most tehetnek egy újabb próbát a fajtával. Csúnya anglicizmussal élve nem az én teám, de azt semmiképp sem mondanám rá, hogy rossz bor, a 2200 pengőt, amibe kerül, simán megéri.

Ausztriában járva mindig veszek néhány palack wachaui rizlinget, vagy zöldveltelinit, csak úgy találomra, különösebb felkészülés és előtanulmány nélkül. Puszta kíváncsiságból, hogy mit tudnak ebben az árkategóriában (8-10 euró, Eurospar) az amúgy nemzetközi hírű borok. Igazán impresszív az egységes stílus (külcsín és belbecs tekintetében egyaránt), amely gyártótól és évjárattól függetlenül megjelenik ezekben. Érezni, hogy összehangolt megjelenés és közös marketing tekintetében előttünk járnak.

A 2011-es Domäne Wachau Grüner Veltliner Smaragd nagyon egyben van, minden épp elég benne (test, savak, alkohol, gyümölcsösség) ahhoz, hogy már komoly bor legyen, de még jó legyen inni. Egyetlen hibája van talán, a fajtajelleget a borász eléggé háttérbe szorította, talán tudatosan. Ennél jóval karakteresebb velteliniket inni idehaza, kevésbé lekerekítve, kevésbé fiatalosra véve. A koncepció talán ugyanaz lehetett, mint Losonci furmintjánál, csakhogy ezt itt gyakorlatilag tökéletesen, az apró félresiklások (enyhe zavarosság, szénsav, stb.) sikerült megvalósítani. Igaz, ez egy picit drágább is, úgyhogy mindez elvárható.

Az összekóstolás végeredménye kvázi papírformát hozott: mindegyik nedű nagyjából annyival volt jobb, mint az előző, amennyivel többe is kerül. Megnyugtató.