A Sauvignon Blanc-ról elég sokat írtunk már, pedig nem is szeretjük annyira, mint mondjuk a Furmintot, a Hárslevelűt, vagy éppen a Rajnai Rizlinget. (Úgyhogy képzelhetik, azokról mennyit fogunk!) Egy adósságom azért még van a témában, erről a borról mindenképpen szeretnék szót ejteni, különlegessége okán.
Halvány sárga szín, zöldes reflexszel. Illatban is – picit visszafogottabban, de – tökéletesen hozza a fajtajelleget (bodzás, csalános, frissen vágott fű, stb.) Szerencsére a „macskapisi” (vagy amit én annak vélek) nem figyel be az ablakon, azt egyedül a korábbi teszt külföldi (francia) tételénél éreztem erősen. Ízben viszont már a termőterület dominál, nem a szőlőtípus. Az ásványos jelleg, amit annyira tisztelünk-szeretünk Somlón és a szóban forgó tokaji borvidéken. (Az idei eurovíziós dalfesztivál után félve írom le, hogy az alapvetően csajos fajtából daliás legényt sikerül a vulkáni talajon faragni Árvayéknak, pedig ez a helyzet.)
Ja, az eredetvédelem miatt zempléni tájborként került forgalomba anno, és mára egyik nagyon stabil, magas minőséget megjelenítő „alapborává” vált ennek a figyelemre méltó pincének. Mitől lesz figyelemre méltó egy borászat? Talán a szülők tapasztalatának és a fiatalabb generáció nyitottabb szemléletének, külföldi iskolázottságának a szerencsés egymásra találása a titok nyitja, ez működni látszik máshol is, lásd Heimann pince vagy Bukolyi birtok.
Hosszú lecsengés, komoly karakter. Ugyanakkor a reduktív technológia megőrizte a fajta ropogós frissességét és jellegzetes illatvilágát. Szép munka! Ha azt kellene mutogatnom a nagyvilágban, mire képes Magyarország fehérben, mit tud kihozni egy jól ismert nemzetközi fajtából és mit tud hozzátenni ahhoz, ezzel villognék széles vigyorral a képemen. Letörölni se lehetne róla, amíg van a palackban.
Akik folyton beledumálnak