Wine Shack

Öt bor, négy borvidék. Egy kivételével jól ismert nedűk, nem véletlenül választottuk őket, én speciel tartom is ezeket otthon készleten. Erről a szőlőről írtam már korábban, vannak szerintem limitációi a fajtának és elmaradása a hazai borászoknak a jól iható, jó árú kékfrankosok megkomponálásában. Küvékben nagyszerűen adja a savgerincet és a gyümölcsös-fűszeres jelleget, ezért jómagam leginkább a frankos alapú házasításokban látom a siker-potenciált, mindennek ellenére örülök az újkori hype-nak, ami a típus körül kialakulni látszik.

A '12-es Eger Cottage Vörös nem lehet nagy meglepetés borisszáknak, egyben van ez is, mint az összes Bukolyi bor, jól megkomponált, arányos, kellően dögös és komoly; mégis fiatalos és pimasz cucc. Az újkori trend képviselője, miszerint el lehet adni ezt, csak még véletlenül sem szabad ráírni a címkére, hogy kékfrankosból van. Soha rosszabb bort 2200 forintért.

2011 évjáratból a Kopárt már nem tudom ilyen könnyen helyre tenni, ahogy Ráspit magát se. Ha már itt tartunk, a brandet se nagyon. Ezzel a névvel kihozni ezt a bort minimum felkelti a gyanúját, hogy a különc-imázs ápolása és mások orra alá történő borstörés izgalma került előre ismét a soproni fenegyerek prioritás-listáján. Szóval egyszerre túl komoly itóka ez az árfekvéséhez képest a terroir jellegű ásványosságával, ugyanakkor nem túl testes, érezhetően nagy tételben előállított kvázi tömeg-termék. Hasonló lehetett az elképzelés, mint Bukolyiéknál, csak kevésbé kiegyensúlyozottan, ízlésesen sikerült azt megvalósítani. Amíg az Eger Cottage Golfként sugározza a magabiztosságot, megbízhatóságot és a sportos-dinamikus jelleget egyszerre, addig a Kopár inkább hasonlít egy extrákkal jól megpakolt Smartra, vagy egy cabrió Twingóra. Végül is ezekben is megvan a fiatalos bohóság és a prémium jelleg egyaránt, csak kicsit máshogy. Hipsztereknél viszont tuti ez a nyerő.

A Centurio borház (Ludányi Balázs) 2012-es Kékfrankosát – frissessége ellenére - átcsoportosítottuk ide a sor elejéről, mert félő volt, hogy szikár, markáns jellegével agyoncsapja az utána következő tételeket. Nagyon száraz, nagyon kékfrankos, mely vibráló savaival és brutális gyümölcsösségével maximálisan hedonizmusra lett hangolva. Az autós hasonlatnál maradva, egyértelműen sportverda, ahol csak a sebesség és a dizájn számít igazán, no és a száguldás élj a mának élménye. Abban a tekintetben egyáltalán nem mainstream, hogy büszkén vállalja a fajta (mások által inkább elnyomni szándékolt) savasságát, úgyhogy mondanám, inkább profiknak ajánlom, de mégsem. Mégsem, mert annyira gyümölcsös is egyben. Őszintén szólva, nem tudom eldönteni, mire beszéljelek rá inkább: hogy tedd félre még egy kicsit, had simuljon-kerekedjen a palackban, vagy hogy nem vagy normális, ha nem iszod meg azonnal még most, a tavaszi zsongásban. Döntsd el te magad!

Nagy váltás: a 2009-es Pósta Borházas tétellel mindent megkapunk, amiről a sportkocsinál le kellett mondjunk: nyugodtság, kényelem, puha rugózás és nagy csomagtartó. Vagyis megérkeztünk a családi, felső közép-kategóriába. Kiegyensúlyozott, lágy vonalvezetésű tétel, ami a középkorú gazdájához hasonlóan eléggé testes és összetett - de már kialakult – személyiség. Ereje teljében, még nem megfáradtan, nem elfásultan. Szép, tiszta kékfrankos, nálam az est legjobbja.

Garger Imre vaskeresztesi Kékjét (szintén 2009) hagytuk a végére (ismeretlenül), mégiscsak osztrák befolyás (Thomas Wachter), meg minden, hátha nagyot durran. Csalódást végül is nem okozott, de revelációt sem. Régisulis megközelítés, épp olyan, amit a soproni borvidéken ettől a fajtától várunk. A szép az egészben, hogy még most sem mentünk ki a 2000-2500 forintos sávból, sőt, pont ez a legolcsóbb a kóstoltak közül.

Konklúzió nincs, mind az öt tétel rendben van a maga módján, ezen az árszinten mindegyik jó vétel, adott hangulatban bármelyiket szívesen innám. Ahogy mondtam volt, nem véletlenül kerültek épp ezek az asztalra...